|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zsemlyei János 1996. szeptember 26.Az Erdélyi Tankönyvtanács jóvoltából immár második éve taníthatnak reformtankönyvekből a romániai magyar oktatók, ismertette Székely Győző, a Tankönyvtanács ügyintézője a színes tankönyvek, egyetemi jegyzetek sorát. Köztük van Zsemlyei János A mai magyar nyelv szókészlete és szótárai című egyetemi jegyzete. Ezt a szerzője bemutatta Rómában, a Hungarológiai Kongresszuson is. /Szabó Csaba: Új magyar tankönyvek, munkafüzetek, egyetemi jegyzetek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./1996. október 24.Idén lenne nyolcvanéves, de ebben az évben halása huszadik évfordulójára is emlékezhettek pályatársai és tanítványai. Márton Gyula nyelvész, egyetemi tanár munkásságára emlékezve tartottak Zilahon emlékülést és a Szilágy Társaság kezdeményezésére szülőfalujában, Nagymonban emléktáblát avattak. A volt zilahi Wesselényi Kollégium diákja Kolozsváron szerzett diplomát, majd az egyetem tanára, dékánja, rektor-helyettese, illetve a Magyar Tanszék vezetője volt, tanított finnugor összehasonító nyelvészetet és nyelvjárástant. A zilahi EMKE-házban tartott emlékülésen dr. Péntek János, a Babes-Bolyai Egyetem tanszékvezető tanára Márton Gyula tudományszervező tevékenységét méltatta, akinek fő kutatási területe a nyelvjárás volt. Halála után jelent meg a moldvai csángómagyarság nyelvi atlasza, 1992-ben, Budapesten. A nyelvművelő Márton Gyuláról dr. Zsemlyei János beszélt, emlékezve arra, hogy ő kezdeményezte a kolozsvári rádió nyelvművelő rovatát, a mely 1956-tól betiltásáig, 1958-ig létezett. Márton Gyula Írjunk, beszéljünk helyesen című, 1952-ben megjelent könyvét a cenzúra kitiltotta a közkönyvtárakból. Nagymon jelenleg száz lelket sem számláló tövishát falu, ahol elhelyezték az emléktáblát. /Fejér László: Márton gyula emlékezete. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./ Márton Gyula /Nagymon, 1916. dec. 27. - Kolozsvár, 1976. ápr. 4./1998. szeptember 18.Szept. 26-27-én, a Tövisháti Napok rendezvényei keretében az 1848-49-es szabadságharcra emlékeznek Szilágycsehen. Dr. Egyed Ákos történész tart előadást, majd dedikálni fogja Erdély 1948-49 című könyvét. A tájegység néprajzát ismertető előadást fog tartani Pozsony Ferenc egyetemi tanár, dr. Zsemlyei János nyelvész pedig Szilágycsehet és környékét ismerteti az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárral kapcsolatban. /Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), szept. 18./1998. október 1.Szabó T. Attila életműve az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, első kötete 1975-ben jelent meg, a következő kötetek 1979-ben, 1982-ben, 1984-ben, a diktatúra utolsó éveiben megakadályozták megjelenését. Az 1989-es változások után a Magyar Tudományos Akadémia vállalta föl a kiadást, így láttak napvilágot a kötetek a kilencedikig. Dr. Zsemlyei János egyetemi tanár, a szerkesztői munkaközösség tagja elmondta, hogy a tizedik nyomdai munkálatait végzik, a tizenegyedik kötet szerkesztésén dolgoznak. A monumentális mű 15 kötetre terjed. /Fejér László: Nem marad torzóban az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 1./1999. szeptember 30.A hatvanéves Pál-Antal Sándor /sz. Karcfalva, 1939. szept. 26./ történelemtanári képesítést szerzett Kolozsváron. Első önálló munkája A papirosmalmok története /1967/. Társszerzője számos kötetnek, ezek között van: A székely felkelés 1595 - 1596 /Bukarest, 1979/, Levéltári útmutató /Bukarest, 1984/. Tudományos tevékenysége az 1990-es évtől bontakozott ki: Backamadaras 600 éve (szerk. és a történeti, népmozgalmi fejezeteket írta, Székelyudvarhely, 1992); Csíkmadaras. Egy felcsíki falu hat évszázada (koordinálta, a történelmi, népmozgalmi és névtörténeti fejezeteket írta, Marosvásárhely, 1995); Marosvásárhely helynevei (1996), Marosvásárhely utcanévtörténete (1998). Szerkesztette Szabó Miklóssal A Maros megyei magyarság történetéből című tanulmánykötetet (1997) és a Marosvásárhely történetéből című tanulmánykötetet (1999). Pál-Antal Sándor az országos levéltáros szakosító iskola tanára 1981-től. Itt magyar paleográfiát (régi magyar írástörténetet) ad elő. A román levéltárosokat készítik fel Kiss Andrással és Zsemlyei Jánossal a magyar nyelvű dokumentumok tanulmányozására. - A levéltárosképzést a belügyminisztérium irányítja, oda magyart nemigen vettek-vesznek fel. Pál-Antal Sándor szakmájának utolsó mohikánja. Nemcsak levéltáros, elsősorban a helytörténetkutatás, a székelység, a magyarság történetének a kutatása izgatja. Pál-Antal Sándor összeállította a romániai magyar történészeknek, az aktív történészeknek a lajstromát: azt vette számításba, akinek legalább egy tudományos dolgozata megjelent szakkiadványban. 83 személy került ebbe a keretbe. A kutatóknak több mint 43 százaléka nyugdíjas. A jelenlegi aktív, fiatal történész gárda még nagyon halvány; csak három személyt találtam, aki már közölt is valamit. Az aktív történészek zöme: a hatvan-hetvenéveseké. Az idős történészeknek nem is volt alkalmuk utánpótlást nevelni. Most pedig, egyszerűen nincs kit. Az utánpótlás most kezd kialakulni. A falura került történelemtanár, az rendszerint eltűnt a süllyesztőben. A falutörténetek zömét nem történelemtanárok írták meg. Jobbára tanítók, irodalomtanárok, lelkes lokálpatrióták, közöttük biológiatanárok is. /Bölöni Domokos: A szakma utolsó mohikánja. Beszélgetés a hatvanéves Pál-Antal Sándorral. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 30./2000. július 5.Vámszer Márta főszerkesztő halála után sokan aggódtak az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár sorsáért. Kósa Ferenc egyetemi docens megnyugtatott mindenkit: Zsemlyei János professzorral vették át az irányítást. Kósa ősztől nyugdíjba megy, de nyelvtörténeti előadásait továbbra is megtartja. Zsemlyei pedig egy év múlva vonul nyugalomba. Ősztől új munkatársak is belépnek: Csomortáni Magdolna adjunktus, miután megszerezte doktorátusi címét, bekapcsolódik a munkába, Zsemlyei Borbála, aki idén végzett a bölcsészkaron, szintén vállalná a közreműködést. Elkészült a tizenegyedik kötet anyaga. /Demény Péter: Folytatódnak az Erdélyi Szótörténeti Tár munkálatai. = Krónika (Kolozsvár), júl. 5./2002. november 6.Nov. 5-én Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában bemutatták az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár XI. kötetét. A Szótörténeti Tárat Szabó T. Attila indította útjára 27 évvel ezelőtt, az ő adatgyűjtő, feldolgozó és szerkesztő munkáját folytatták tanítványai. 1989 után az Erdélyi Múzeum-Egyesület vállalta a tár gondozását, a köteteket az Akadémiai Kiadó jelenti meg. A nemrég elhunyt Vámszer Márta szerkesztésében készült XI. kötetet Pozsony Ferenc mutatta be. Ez a kötet 1064 oldalon, 5540 címszóban tárgyalja az R és S betűs szócikkeket. Zsemlyei János főszerkesztő elmondta: a tárat 14, esetleg 15 kötetesre tervezik. Fazakas Emese a szerkesztés, Szász Lőrinc a román nyelvre fordítás nehézségeit ecsetelte, Kiss András pedig a lektor szemszögéből méltatta a művet. /bpe: XI. Szótörténeti Tár. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 6./2002. december 18.Dec. 17-én Kisebbségekért Díj magyar állami kitüntetésben részesült az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkaközössége. Laudációjában Péntek János professzor rámutatott: a legfrissebb, 2002-es megjelenéssel XI. kötetéhez érkezett el az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, ez a legterjedelmesebb és talán legjelentősebb magyar szótári munka ma már egyaránt hozzátartozik Erdély modern mítoszához és a magyarságtudomány élő valóságához. A szótár nyersanyagát 1925-től kezdte el gyűjteni Szabó T. Attila. Mintegy negyven évvel később elkészült az első kötet, 1975-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál. A II. kötettől munkatársak önfeláldozó csapata vette át a szócikkek szerkesztésének nehéz munkáját. A IV. kötet 1984-es megjelenése után politikai, ideológiai tiltások nyomán a szótár további köteteinek kiadása megszakadt. Ezt tetézte a gyűjtő és főszerkesztő Szabó T. Attila hirtelen halála 1987-ben. A most megjelent kötetet még Vámszer Márta szerkesztette. Szerkesztő-munkatársai: Daly Ágnes, P. Dombi Erzsébet, Fazakas Emese, B. Gergely Piroska, Kádár Edit, Kósa Ferenc, Kürti Miklós, T. Szabó Csilla, Szabó György, K. Tichy Magdolna, Zsemlyei János. A szócikkeket románul Szász Lőrinc, németül Dorka-Fábián Beáta és Szabó Csilla értelmezte, a kötet lektora pedig Kiss András volt. A Szótörténeti Tár igazi értelme nem az, hogy megörökíti Erdély gazdag nyelvi múltját, hanem az, hogy a feltárt, feldolgozott források hozzáférhetővé váltak a magyarságtudomány művelői számára. Már 2000-ben több mint félszáz olyan nyelvészeti, névtani, néprajzi, művelődéstörténeti monográfiát, tanulmányt lehetett számba venni, amelyeknek a Tár volt a fő forrásuk. A szótár anyagából már két nyelvtörténeti doktori dolgozat készült Kolozsváron. /Kisebbségekért Díj a Szótörténeti Tár munkaközösségének. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./2003. április 12.Ápr. 11-én kezdődött meg a Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat, melynek ünnepélyes megnyitóját a szatmárnémeti Láncos-templomban tartották. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által évről évre megrendezésre kerülő rangos ünnepségnek első alkalommal ad helyet Szatmárnémeti. A Nyelvőrzés díját idén dr. Bura László kapta meg, akinek anyanyelvművelő munkásságát dr. Zsemlyei János egyetemi tanár méltatta, a kitüntetést pedig dr. Péntek János egyetemi tanár adta át. A rendezvény ápr. 12-én anyanyelvi konferenciával folytatódik, a díjkiosztással egybekötött záróünnepségre ápr. 13-án, vasárnap kerül sor. /(anikó): A Magyar Nyelv Napjai. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 12./2003. április 14.Ápr. 11-13-a között az ország tizenkét megyéjéből közel száz versenyző vett részt A Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat keretében szervezett Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő és mesemondó verseny országos döntőjén Szatmárnémetiben. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) által évről évre változó helyszínen megrendezett ünnepségnek először adott otthont Szatmárnémeti. A vetélkedőn a kisdiákok Brassó, Dés, Felsőmarosújvár, Gyergyóditró, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagybánya, Nyárádszereda, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely és Zabola magyar tagozatos iskoláit képviselték. A vetélkedő végén a gyermekeket Szilágyi Regina interaktív bábozással szórakoztatta, az V-VIII. osztályos diákoknak pedig Kiss Zsuzsa mutatta be a város nevezetességeit. Ezzel párhuzamosan zajlott a szakmai konferencia, melyen többek között dr. Nyirkos István debreceni egyetemi tanár, dr. Bura László főiskolai tanár, dr. Péntek János egyetemi tanár és dr. Zsemlyei János egyetemi tanár tartott előadást. Délután volt a mesemondó verseny, melyen külön kategóriában indultak az I-IV. osztályosok, és külön az V-VIII. osztályos diákok. A háromnapos rendezvény záróünnepségét az Északi Színházban tartották. /Elek Anikó: A Magyar Nyelv Napjai. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 14./2003. június 14.Elhunyt Zsemlyei János (1936-Kolozsvár, 2003. jún. 12.) nyelvész, a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékének tanára. Halála napján még dolgozatot hoztak a tanár úrnak, emlékezett tanártársára Péntek János. Kutató munkája a magyar nyelvészet szinte egész területére kiterjedt. A szó számára különösen fontos volt: a magyar szó az erdélyi múltban és az erdélyi nyelvjárásokban, a vándorló szó a nyelvek kapcsolatában, a szó a nyelvi leírásban, a szavakból összeálló állandó szókapcsolatok és szövegek, a szó a különféle szótárakban. Három évtizede munkatársa volt az Erdélyi magyar szótörténeti tárnak. "Az erdélyi Panteon lassan megtelik nyelvészekkel, kis munkaközösségünk hajdani tagjai is sorra ide tértek örök nyugovóra. Itt pihennek szótári terveikkel és megvalósult szótári műveikkel, elméleteikkel és álmaikkal a régiek közül Gyarmathi, Brassai és a hozzánk nagyon közeliek: Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Balogh Dezső, Nagy Jenő és Vámszer Márta. Külön csoport, és nem is kis csoport a Szótörténeti tár túlvilági munkaközössége. Az itt pihenőkhöz csatlakozik most Zsemlyei János." - írta a tanszékvezető professzor, Péntek János. /Péntek János: Dr. Zsemlyei János (1936-2003). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./2004. március 27.Szabó Dezső író születésének 125. évfordulóját többek között egy diákoknak szóló pályázat kiírásával ünnepelte márc. 25-én a Szabó Dezső Egyesület /Kolozsvár/ és a kolozsvári Református Kollégium. Ennek keretében Szabó Dezső élete és az én életem a kollégiumban címmel a mai kollégisták közül néhányan vállalták, hogy az író Életeim című önéletírása alapján felvázolják az egykori és mai diákélet közötti különbségeket és hasonlóságokat. Makkai Ferenc elnök a Szabó Dezső Egyesület nevében megemlékezett a nemrég elhunyt dr. Zsemlyei János alelnökről, akinek hiányát még most is érzi az egyesület és az RMDSZ Hajnal-negyedi választmánya. /Sándor Boglárka Ágnes: Szabó Dezső diákszemmel. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 27./2005. június 7.Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztő-munkatársai elhatározták: ezután nemcsak a Szabó T. Attila, a szótár anyaggyűjtőjének, első főszerkesztőjének sírját keresik fel legalább évi egy alkalommal – amely immár szokássá vált minden év március 3-án, halála napján –, hanem egy tavaszi séta alkalmával egy-egy szál virággal tisztelegnek elhunyt korábbi munkatársaik sírjánál is. Május 27-én a Házsongárdi temetőben egy szál virágot helyeztek el Kelemen Béla, Nagy Jenő, Szabó T. Attila, Vámszer Márta, W. Török Judit, Zsemlyei János, Zs. Maksay Mária sírjánál. Vígh Károlyról szóban emlékeztek meg, ő Marosvásárhelyen pihen. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár /Erdélyi Múzeum-Egyesület és a budapesti Akadémiai Kiadó/ XII. kötete a napokban jelent meg. /Tamásné Szabó Csilla, az EME tudományos főkutatója: Tisztelgés az elhunyt szerkesztők sírjainál. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./2006. január 11.Szabó T. Attila száz éve született. Ünnepel a nyelvészvilág, de nemcsak ők, hiszen Imre Samu szerint „büszkén vallhatja őt magáénak – s úgy gondolom, vallja is – az irodalom-, a néprajz-, a történettudomány és művelődéstörténet egyaránt”. Szabó T. Attila egyaránt foglalkozott nyelvtörténettel, nyelvjárás, hely- és személynévtörténet kutatásával. Ő az erdélyi nyelvészeti iskola megteremtője, személyisége, munkássága meghatározó a XX. század nyelvészeti kutatásaiban. Szabó T. Attila /Fehéregyháza, 1906. jan. 12. – Kolozsvár, 1987. márc. 3./ egyetemi tanulmányait a Református Teológián kezdte, 1927 októberében azonban eldöntötte, hogy nem lép papi pályára. 1926–1927-ben Skóciában az egyetemen hallgatott előadásokat. Hazatérve a kolozsvári egyetemen szerzett magyar–angol szakos tanári oklevelet. 1940 őszén kinevezték a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem nyilvános rendkívüli tanárává, s ugyanakkor a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1951–1953 között politikai okokból visszaminősítették, két évig akkordmunkásként dolgozott az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. 1953-1971 között ismét taníthatott az egyetemen. Foglalkozott a helynévgyűjtéssel is. 1970–1988 között hét kötet jelent meg válogatott tanulmányaiból. Fő művéhez, az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztéséhez 1966 januárjában egymaga fogott hozzá. Közel negyvenéves munkával kb. egymillió cédulát készített. Az első kötet szerkesztését 1973-ban fejezte be, s a kötet 1975-ben látott napvilágot. Szabó T. Attila az első kötet szerkesztésének magányos munkája után határozott úgy: ahhoz, hogy a szótár mielőbb elkészülhessen, szerkesztői munkaközösséget szervez maga köré. A második kötet anyagát így már kis csapattal szerkesztette (Nagy Jenő, Kósa Ferenc, Vámszer Márta, Zsemlyei János, Vigh Károly). Ez a közösség tagjait tekintve később változott, gyarapodott, vagy éppen fogyott. Szabó T. Attila életében négy kötet jelent meg, a negyedik 1984-ben. A kommunista diktatúra lehetetlenné tette a további kötetek megjelenését. Az V. kötet végül csak 1993-ban látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó és a bukaresti Kriterion közös kiadványaként, míg a VIII. 1996-ban. Végül ennek a kötetnek a főszerkesztését Vámszer Márta végezte el, aki átvette Szabó T. Attila halála után az egész munkálat felügyeletét. A IX. kötettől kezdve az Akadémiai Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként jelenik meg a szótár. A XI. kötet 2002-es megjelenését már nem érhette meg Vámszer Márta sem. A főszerkesztés munkája Kósa Ferencre és Zsemlyei Jánosra hárult. Zsemlyei professzor halálát követően Fazakas Emese vette át a stafétabotot, 2005-ben megjelenhetett a XII. kötet. A Szótörténeti tár anyagának gyűjtése közben, levéltári búvárkodásai során Szabó T. Attila külön cédulákra jegyezte az erdélyi helyneveket is, jelentős helynévtörténeti gyűjteményt alakítva ki. Anyagát az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik, feldolgozása Budapesten most van folyamatban, néhány kötet már megjelent. Balassa Iván 1996-ban monográfiában mutatta be Szabó T. Attila páratlanul gazdag munkásságát. 1996-ban, születésének 90. évfordulójára az EME emléktáblát állított a fehéregyházi református templomban. Néhány évvel ezelőtt a Kolozsváron alakult nyelvi intézet Szabó T. Attila nevét vette fel. /Tamásné Szabó Csilla, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos kutatója: Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./2014. december 15.In memoriam – Búcsú Kósa Ferenctől, nyelvünk tudós búvárától(Nagyszalonta, 1934. december 23. – Kolozsvár, 2014. december 3.) Szeretteid, kollégáid, barátaid fájdalmas szárnyaszegettséggel állunk koporsód mellett. Egykori egyetemi évfolyamtársadként keresem a kínzó érzelmekhez illő szavakat, nyelvünk fáradhatatlan búvárához méltókat. Sok mindent itt is el kellene mondani. Olyasmit is, ami a szakma művelői számára talán nem titok. Azt, hogy évfolyamunkról ugyanaz az épület lett ötünk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István, Láng Gusztáv és jómagam) szellemi otthona – fél évtizedig mint egyetemi hallgatóknak, majd mint a Bolyai Tudományegyetem, később a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóinak. Nem kis gonddal járó napi ügyeinket (évfolyamfelelősként) patikai pontossággal végezted, ugyanakkor diákbentlakásunk tanulószobáját se tudtuk elképzelni nélküled. Az elkövetkező évtizedekben szinte naponta találkoztunk, hisz a két magyar egyetemi tanszéket – az irodalmit és a nyelvészetit – egyetlen ajtó választotta el. Kötötte össze. Kósa Ferenc hatvan évvel ezelőtt – egy vajúdó világban – nyelvünk és irodalmunk teljesebb megismerését választotta életcéljának. És hivatásához egy életen át hű maradt. Értékőrző tanár- és tudóstípus volt, a szilárd és megbízható ismereteket becsülte. Filológusként vallotta: egy forrás nem forrás. Pihenésnek szánt, hajszálpontosan megtervezett magányos kirándulásaira, gyaloglásaira is magával vitte tanári, tudósi világának rejtett gondjait. Az emlékíró Apor Péter ízes nyelvéről készült kitűnő doktori értekezése, a 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztésében végzett kivételes teljesítményű munkája, a jórészt szakfolyóiratokban napvilágot látó közleményei tanúsítják: különbséget tudott tenni múló divatok és valódi értékek között. A tudomány szerves fejlődésének volt híve, s a magyar nyelv történetének avatott kutatójaként pontosan érzékelte hagyomány és változás egymást megtermékenyítő kölcsönhatását. Ezért is váltak kivételes pillanatokká alkalmi beszélgetéseink nyelvünk és irodalmunk együvé tartozásáról. Például arról, hogy a Góg és Magóg fiaként bemutatkozó Ady – a régi, „pompás” szavak megigézettje – Károlyi Gáspár bibliafordításának veretes kifejezéseivel ékítette verseit, több évszázados szellemi örökségünkből merítve újította meg költészetünket. És hányszor csodáltuk meg a földi utazásra Szalontáról – szülővárosodból – elinduló magyar költőóriás, a régit korszerűvé avató Arany János nyelvi kincseit. A magyar nyelvnek és kultúrának azon kincseit, amelyeknek egyik értő kutatója Te voltál. Közben Szabó T. Attila professzor utódjaként egyetemi hallgatóink százait vezetted be a magyar nyelv birodalmába. Drága Barátunk! Beszélgetéseink végleg megszakadtak. Nem tehetünk mást: a számodra is nyelvi, művészi mércének számító költőnk, a Toldi írójának utolsó soraival próbáljuk vigasztalni magunkat: „Életem hatvanhatodik évébe’ Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe”. Az általad elénk tárt levéltári kincseket megőrizzük. Emléked velünk marad. Pihenj békében! Kozma Dezső Krónika (Kolozsvár) 2016. január 31.Aniszi Kálmán: SzámvetésEzzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel! – Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát. Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is. Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben? – Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele. Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér. Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra. A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében. A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét. – Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja? – 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé. S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik: Benéz a havas kéken, Kolozsvárra. Öreg fején már megmozdult a hó, Tövében vadul árad a Szamos, A Szamos, ez az egyetlen folyó. A Szamos, ez a megfordított Léthe... Mondják, ki belekóstolt a vizébe, Az felejteni nem tud sohasem. Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet. – Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel? – Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem. Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették. Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása. Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz. – Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban? – Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat. – Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész? – Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak. Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor. Miként lettem irodalomtörténész? Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969). Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot. A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.) – Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt? – Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma. – És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta? – Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre. Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam. Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad. A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben. – Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is? – A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal. – Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne... – Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni. – Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés? – Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével. – Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé? – Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest) lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
